Malek Andrea: Vadon NŐ

Milyen a vadon?
Izgalmas, kiismerhetetlen, szabad, termékeny, buja és félelmetes.
És a nő? Ugyanilyen.

Furi Annával 2008 óta dolgozunk együtt. Írtunk hangjátékot, musicalt és persze rengeteg versemre születtek dalok.
Ezekre talált rá Malek Andrea, és úgy érezte, nemcsak neki és róla szólnak, hanem o is tud másokhoz szólni ezekkel szerelemről, csalódásról, félelemről, életről-halálról.
(Kis Judit Ágnes)

1. Pergető
2. Mi kell a nőnek
3. Ne szólj
4. Szakítás
5. Irgalmas vérnő visszatekint
6. Lássuk, Uram Isten
7. Születésnapom
8. Ballada a tűnt szeretőkről
9. Szerelem, fényes égi madár
10. Szemét szöveg napi használatra
11. Irgalmas vérnő csodálkozik
12. Hallgató
13. Repülés, zuhanás
14. Cháb cha-cha-cha
15. Római töredék
16. Sztenderd
17. Szép R(h+) no: A vamp ír
18. Tangó Lemondó
19. A tündér halála

A lemezen elhangzó versek:

Születésnapom

Az éveket nem számolom,

padlásra való ócska lom

csak egy

halom.

Sokáig voltam oktató,

diplomákat lobogtató

kevély

személy,

míg olvasták egy versemet,

és attól kapott vérszemet

a sok

szemét.

Jó katolikus oskola,

a főnöke mind ostoba,

            (ezér’

            vezér!)

„Leírta, hogy fasz? Mit van itt?

Mi lesz, ha még ez is tanít?

Az is-

tenit!”

Ki vágyna bár, azér’ se kúr,

nem védett meg az érsek úr,

azér’

se kár:

tanítok így is, meglehet,

még nem is volnék meglepett,

hiszen

haszon,

ha ír az ember néhanap,

az olvasó meg ráharap –

szerény

erény.

Bár meghűlt már a szenvedély,

érezni még (a kedvedér’)

lehet

lehét,

s maradt még egy kis plusz parázs,

hevít majd éltem zúzmarás

telén

talán.

A világ így ér végire,

de rajta hagytam némi le-

nyomat

omat.

Két japán rajz

1. Ölelés

az úton

két árnyék

aztán csak egy

a vízen

két örvény

aztán csak egy

az ágyon

két párna

aztán csak egy

1. Szakítás

az úton

két árnyék

aztán csak egy

a vízen

két örvény

aztán csak egy

az ágyon

két párna

aztán csak egy

aztán csak egy

Irgalmasvérno csodálkozik

huszonnyolc éves vagyok,

és még nem voltam novel,

nem volt fegyver a kezemben,

s nem vettem el erovel,

amit vagy akit megkívántam,

és még nem éltem droggal,

nem ütöttem meg senki fiát

sem ok nélkül, sem okkal.

nem nézek reklámfilmeket

és nem rágcsálok pop cornt,

az oseim sírjáról még

megmondom, melyik hol volt.

a ropogós hasú bankjegyet

papírfecninek látom,

és esténként a zongorán

egy-egy Bach-szvitet játszom.

a tévé-kvízmusor helyett

önmagamat nézem,

belőlem jön a felelet,

hogyha magamat kérdem.

csak egy dologra nincs válasz,

pedig hányszor kérdeztem,

hogy mi a francot keresek

ebben az évezredben.

Irgalmasvérnő visszatekint

Voltam már elhagyatva,

meg persze én is fájtam,

próbáltam az egyensúlyt

tartani a világban.

Lehullott, elrothadt már

vagy harminchárom évem,

egész művészi lettem

a csinált szenvedésben,

s egészen profi abban,

hogy úgy nézzek magamra,

ahogy a gyűjto tekint

a preparált rovarra,

ahogy a tudós néz egy

boncolt patkány agyára,

okosan, részvét nélkül,

a végeredményt várva.

Voltam alul és felül

a harcban és a szexben,

kit magam alá gyűrtem,

másnap lenyomott engem.

Jó voltam szeretőnek,

És hitvány minden másra,

lassacskán berekedtem

a kéj után kiáltva.

Elpazaroltam mindent,

s nincs kinek számot adnom,

hogy többre voltam szánva,

mégis hiszem és vallom.

Óvszerre nem költök már,

csak néha altatóra,

nézem a hintaszéket,

hol nagymama lettem volna.

Ballada a tűnt szeretőkről

Hol vagytok, szerelmeim drága

könyvéből kihullott lapok?

Feri, kinek a szerszámára

akaszthattál egy kalapot?

Tamás, ki tíz évig papot

játszott, hogy ne tudják: szeret,

és csak titokban dughatott?

S a vastag farkú hova lett?

Hol a sietős zongorista,

ujján én és a furelíz?

Hol van Pista, a fetisiszta?

Számból hol van a furcsa íz,

mit belém öntött Lassú Víz,

ki méltán nyert ilyen nevet,

s így óvott: senkiben se bízz…?

S a vastag farkú hova lett?

Hol a doktor, ki oly kemény volt,

és perverzek a vágyai?

Hol van a sarki régiségbolt,

s belőle Féltökű Sanyi?

S az író, kinek ajkai

morzsolgatták a mellemet,

kiről már rég nem hallani?

S a vastag farkú hova lett?

Ajánlás

Elmúlunk, Herceg, nincs vita,

vágyálommá lankad a tett,

és lenti ajkunk kérdi csak:

a vastag farkú hova lett?

Szemét szöveg napi használatra

Hány éve már, hogy napra nap

Kóvályogsz reggel álmosan,

S az a bizonyos nagybetűs

A fejed fölött átrohan.

Gályát hajtasz, de rabja vagy,

Mennél, de egyhelyben pörögsz,

Mire elérnél bármit is,

Egyszerűen csak megdögölsz.

Most még megy minden fényesen,

Könnyen, mint az ágybaszarás,

Öledbe hull sok földi jó,

Szép ház, kocsi, fűtött garázs,

Ma híres vagy, meg népszerű,

Rivaldafényben tündökölsz,

Holnapra fájó hústömeg,

És holnapután megdögölsz.

Mit megragadsz, vizes homok,

Mikor megszárad, szétpereg,

Kihullanak kezed közül

A tárgyak és az emberek.

Keresnél Istent, hogy legyen

Kit a kérdéseddel gyötörsz:

Születni, nőni, küzdeni

Minek, ha úgyis megdögölsz?

Az egész, felség, annyit ér,

A tél, a nyár, tavasz vagy ősz,

Hogy megtanulj a csontodig

Szeretni, amíg megdögölsz.

Tangó lemondó

Csak az az ócska kiskocsma ne fájna.

Csak az a kép ne, amit felidéz.

Csak ne volna oly édesbús emlék ez,

amin az ember hosszan elidőz.

A hiányod még most is ott a pultnál,

nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha,

és szinte testi jelenlétté surít

a vágy, hogy újra eljussak oda,

hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál,

kezünkben egy-egy pohár Unicum,

az én arcom Mária Magdolnáé,

a tied arany hátterű ikon.

Most nincs nyár, és lehet, hogy már nem is lesz,

csak ez a bágyadt, elkésett tavasz,

az Unicumról átszoktam a Nextre,

hisz jön a majd a következő pasas,

de addig virágzó fák látványával

égetem ki az agyamból a képet,

a fájót, hogy az ócska kiskocsmában…

szóval próbállak felejteni téged.

Sztenderd

Így alkonyattájt kezdek dzsesszesülni.

Előbb néhány szinkópás átkötés,

úgy tíz felé már fellazul a hangnem,

kromatika tekeredik körém,

majd oldódik, mint szorongás a borban.

Az intonáció lecsúszik rólam,

és elnyúlok egy finom nónakkordban,

mit tágfekvés feszít szét jólesően.

Már önkéntelen törnek fel belőlem

improvizatív sóhaj-futamok,

alulról csiklandoz a walking bass,

tetőtől talpig John Coltrane vagyok,

de csak a dallam, sosem a zenész,

se hús se vér, már lélek is alig –

merülj belém, és hallgass hajnalig.

Római töredék

Egymagamban voltam, amint berontott

(éjsötét ború fiú, Karthagóból

hozta –  U – U U –  U )arcán

láttam a vágyat.

Bosszúvágy volt vagy szerelem? Ki tudja.

Szép elégtétel, ha legyőzhet engem

test a test ellen U U –  U Róma

asszonya ágyán.

Meztelenné tett, tunikám letépte,

vastag ajkával tapogatta – –,

– U –  U – U U falloszával

megközelített.

Rémítő barbár szavakat morogva

rám feküdt és szétfeszítette combom,

majd belém hatolt U U  – U  – –

tartva erősen.

Három órán át ki-bejárt a résben,

már kilencszer nyögtem az élvezettől,

mígnem elbődült, s belövellte nedvét

– U U  – –

– U –  U – U maradt keményen,

sírva kértem – U U  – kegyelmet.

Karthágó győzött, s a csatákra büszke

Róma behódolt.

Ballada az időben eltűnt férfiakról

Nem emlékszem, hogy hívták a szőke herceget.
Magas volt, kék szemekkel, és ritkán nevetett.
Lovon egy-kétszer láttam (csúnyán is ült szegény),
húszéves volt és szűz még. De aztán jöttem én.
Késő volt visszakozni (bár nem volt szerelem,
egy félművelt kis lovag nem épp az esetem);
így törtem le a bimbót, s – ez szégyellnivaló,
de úgy hagyott faképnél, ahogy ledob a ló.

Volt egy barna fiú is. Vagy öt nyelven beszélt,
de megvetette mélyen a magyar népzenét.
Szadista lehetett tán, mert csókot nem adott,
helyette ajkamba vagy nyelvembe harapott.
S én ostoba, nem tudtam, hogy mily sértő dolog
ágyába bújni, hogyha aludni akarok.
Miattam kapott léket a férfibüszkeség.
Ma is, ha elém téved, elkapja a fejét.

És az a furcsa táncos Szent Iván éjjelén
sokáig nézett, aztán szerelmes lett belém,
s mikor eljött a perc, hogy magáévá tegyen,
menekülőre fogta, nehogy túl jó legyen.
Hová sodorta őket Kronosz, a szívtelen?
Nagyobb úr volt felettük, mint én s az érzelem.
Nem hozza vissza őket se vágyam se szavam,
mint vízcseppek a fűrol, eltűntek nyomtalan.

ajánlás:

Királyfi, téged is már rég elvesztettelek.
Mi maradt meg belőled? Egy cetlin a neved,
a cigarettád íze, az erős mozdulat,
ahogy magadhoz vontál. És talán a tudat,
hogy miattad olvastam Hajnóczy könyveit.
S bár vissza nem hozhatlak, rajtunk már nem segít,
de él bennem egy emlék, és gyakran álmodom,
hogy tenyeredből itatsz egy nyári hajnalon.